Szívtépő vallomást tett Koncz Gábor: „Úgy érzem, meg vannak számolva a napjaim”
Koncz Gábor neve több mint fél évszázada összeforrt a magyar színház, film és televízió világával. Egy generációk által ismert és elismert művész, akinek hangja, arca és jelenléte szinte beleégett a kollektív emlékezetbe. Ma, 86 évesen is teljes elánnal dolgozik: párhuzamosan három színházban játszik, és az Újszínház már a következő évadra is leszerződtette. A színpadon energikus, fegyelmezett, pontos – kívülről nézve semmi sem utal arra, hogy megállna.
Mégis, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész egy megrendítő vallomásban arról beszélt: belül pontosan érzi az idő múlását. Úgy fogalmazott, hogy meg vannak számolva a napjai, és van egy fájdalom, amely minden másnál erősebben él benne – az, hogy külföldön élő unokáit csak ritkán láthatja. Erről a Blikknek beszélt őszintén, minden kertelés nélkül.
Ez a mondat sokaknál mélyen betalált. Mert bár Koncz Gábor neve egyet jelent az erővel, a határozottsággal, a karakteres férfiszerepekkel, most egy egészen más arcát mutatta meg: a nagypapáét, aki számol, nem előadásokat, nem próbákat, hanem pillanatokat.
A művész nem panaszkodik. Nem kér együttérzést. Inkább tényként mondja ki azt, amit sok idős ember érez, de kevesen mernek kimondani: hogy az élet véges, és vannak dolgok, amelyeket már nem lehet bepótolni.
Miközben szakmailag ma is teljes értékű, sőt irigylésre méltó állapotban van, belül egyre gyakrabban gondol a végességre. Nem félelemmel, hanem furcsa, kemény humorral és sajátos filozófiával – ahogyan egész életében tette.
Ezt tükrözi az a kijelentése is, amely az utóbbi időben különösen nagy visszhangot váltott ki. Koncz Gábor ugyanis beszélt a végrendeletéről. Pontosabban egy olyan részéről, amely egyszerre meghökkentő, ironikus és mélyen jellemző rá.
„A végrendeletemben kikötöttem, hogy engem csak állva lehet eltemetni, mert nem akarom fekve nézni a sok emberi disznóságot. Állva akarok kiabálni a halálom után is, ha valami nem tetszik…”
Ez a mondat egyszerre váltott ki döbbenetet, mosolyt és csendes megértést. Mert ebben a néhány sorban benne van Koncz Gábor egész lénye: a lázadás, az igazságérzet, a szókimondás, az a belső tartás, amely soha nem engedte, hogy meghunyászkodjon.
Ő mindig is olyan ember volt, aki nem akart „csendben maradni”. Sem életében, sem – saját szavaival élve – a halála után.
A vallomás azonban itt nem ért véget. A színművész nyíltan beszélt arról is, hogy milyen időszakban szeretne elbúcsúzni az élettől. Szavai ismét megosztották a közvéleményt, de ő nem kerülte meg a témát.
„Mindenképpen Orbán Viktor regnálása alatt szeretnék elmenni. Hasonló a gondolkodásunk, és tudom, hogy törődne velem.”
Ez a kijelentés sokaknál vitát váltott ki, másoknál megerősítést, megint másoknál csendes elfogadást. Koncz Gábor azonban nem politikai provokációként fogalmazott, hanem személyes hitvallásként. Olyan emberként, aki egész életében vállalta a véleményét – akkor is, ha tudta, hogy ezért támadások érhetik.
„Ezért most biztos lőni fognak rám” – tette hozzá őszintén.
„De azt vallom, ami nem kerül küzdelembe, az értéktelen.”
Ez a mondat talán mindennél jobban összefoglalja az ő életfilozófiáját. Nem az egyetértés volt számára a legfontosabb, hanem az igazsághoz való hűség – a saját igazságához.
Koncz Gábor arról is beszélt, hogy számára garanciát jelentenek azok az értékek, amelyekben hisz: a magyarság, a hit, a család és a sport. Ezek nem kampányszavak az ő szájából, hanem olyan fogalmak, amelyek végigkísérték az életét, a pályáját, a döntéseit.
Sokan elfelejtik, hogy a művész mögött mindig ott van az ember. Egy férfi, aki apaként, nagypapaként, magyarként, hívőként és közéleti gondolkodóként is jelen van. Nem csak szerepekben, hanem a való életben is.
Talán ezért is ennyire megrendítő ez a vallomás. Mert nem egy visszavonult, eltűnt legenda beszél, hanem egy ma is aktív, gondolkodó, érző ember, aki pontosan tudja, mennyi minden van még benne – és mennyi mindenből marad ki.
A színpadon továbbra is erős. A taps még szól. A szerződések élnek.
De a sorok között ott van a kimondatlan búcsú lehetősége.
Koncz Gábor nem búcsúzik látványosan. Nem zárja le a történetet. Csak elmondja, amit érez. És talán éppen ettől olyan nehéz hallgatni.
Mert ezek a szavak nem a halálról szólnak igazán.
Hanem az életről, amelyet nem lehet félgőzzel élni.
És arról a bátorságról, hogy az ember a végéig önmaga maradjon.
