55 évesen elhunyt Kálloy Molnár Péter – egy hang, egy tekintet, egy korszak csendben búcsúzott
Rövid lefolyású betegség után, 55 éves korában, hétfőn elhunyt Kálloy Molnár Péter. A hír megrendítette mindazokat, akik ismerték, szerették, vagy akár csak egyetlen szerepében is találkoztak vele. A színész–rendező–író–zenész életének utolsó fejezete túl korán zárult le, most pedig családja, barátai, pályatársai és tisztelői kísérik őt utolsó útjára.
Vannak művészek, akik nem harsány jelenléttel írják be magukat a közös emlékezetbe. Nem botrányokkal, nem hangos kijelentésekkel, hanem belső erővel, finom eszközökkel, különleges jelenléttel. Kálloy Molnár Péter ilyen alkotó volt. Olyan, akire nem lehetett nem odafigyelni, még akkor sem, ha csendben maradt.
Kiemelkedő tehetségű, sokoldalú művész volt, aki évtizedeken át meghatározó szereplője lett a magyar színházi és filmes életnek. Színészként, rendezőként, íróként és zenészként is maradandót alkotott – nemcsak szerepeket, hanem hangulatokat, emlékeket, érzéseket hagyott maga után.
Az MTI méltatásában kiemelte különleges hangját, humorát és érzékenységét. Ezek azok az adottságok, amelyekkel nem lehet tanulni, csak együtt élni. Az a fajta humor volt az övé, amely nem harsány poénokból állt, hanem finom hangsúlyokból, egy pillantásból, egy félmondatból. Az a fajta érzékenység, amely képes volt egyszerre sebezhetővé és erőssé tenni a karaktereit.
Szerepeiben gyakran olyan figurákat formált meg, akik kívülről talán kemények vagy ironikusak voltak, belül azonban törékenyek, keresők, emberiek. Talán ezért is érezhette úgy sok néző, hogy „ismeri” őt – még akkor is, ha valójában csak a színpadon vagy a vásznon találkozott vele.
Generációk nőttek fel azokon az alakításokon, amelyekben ott volt az ő jellegzetes hangja, gesztusai, belső feszültsége. Nem egyszerűen eljátszotta a szerepeket – átengedte magán őket, és ez érezhető volt minden megszólalásában.
Pályatársai gyakran beszéltek róla úgy, mint egy rendkívül felkészült, mégis alázatos alkotóról. Olyan emberről, aki nem a reflektorfényt kereste, hanem a tartalmat. Aki számára a művészet nem eszköz volt az önigazolásra, hanem nyelv az önkifejezésre.
Az elmúlás híre különösen fájó, mert sokan úgy érezték: még rengeteg mondanivaló, még számos be nem fejezett gondolat maradt benne. 55 év nem az az életkor, amikor egy művész története lezárul – inkább az, amikor új mélységek nyílnak meg előtte.
Most azonban nem a hiányra kellene figyelnünk, hanem arra, amit hátrahagyott.
A hangjára, amely felcsendül egy régi jelenetben.
Egy monológra, amely újra és újra érvényes marad.
Egy pillanatra, amikor a színpadon megállt az idő.
Ezek azok a dolgok, amelyeket nem lehet elvenni.
A búcsú mindig nehéz, különösen akkor, amikor egy olyan alkotótól kell elköszönni, aki ennyire sokrétű volt, és ennyire mély nyomot hagyott maga után. De talán van valami vigasztaló abban, hogy művészként tovább él mindazokban, akik látták, hallották, érezték a munkáját.
