Kánya Tamás már régóta számított arra, hogy a Manófalva nevű land art installációja nem marad közömbös a közönség számára. Mint minden művész, aki természetből, uszadékfákból, mohából és levelekből épít, tudta, hogy az alkotásai egyszerre csodálatot és kritikát válthatnak ki. De arra, hogy egyesek szó szerint porig rombolják a mesevilágot, senki sem volt felkészülve.
Budakalász Duna-parti szakasza, ahol Manófalva állt, korábban csendes, nyugodt hely volt, ahol a természet és az emberi kreativitás találkozott. Kánya Tamás évekig dolgozott azon, hogy a természet adta anyagokat egy kis varázslattá alakítsa: apró házak, csigalépcsők, mosolygó manófigurák, lombsátor-szerű teraszok, mindenféle apró részlet, ami egy mesevilágot idézett. Az installáció nem csupán vizuális élmény volt; aki belépett, úgy érezte, mintha belépett volna egy másik világba, ahol a természet és a fantázia összefonódik.
Az utóbbi időben azonban Manófalva a környék egyik legnépszerűbb zarándokhelyévé vált. Látogatók százai érkeztek, hogy megcsodálják a részleteket, fényképezkedjenek a manófigurákkal, és élvezzék a Duna-part nyugalmát. A megnövekedett forgalom azonban már nem csak örömöt hozott, hanem konfliktusokat is. Kánya Tamás szerint a helyieket és a kerékpárosokat zavarta az egyre nagyobb tömeg.
„Már napok óta kapom a beszólogatásokat a bringásoktól és a környéken élőktől. Nem csinálnak titkot abból, hogy az egyre nagyobb létszámmal megjelenő látogatóknak nem örülnek” – mesélte a művész a Blikknek. – „A biciklisek nem férnek el rendesen a bringaúton, nekik az nem tetszik. A múlt hétvégén közel százméteres sor állt itt, az emberek a kikövezett úton vártak arra, hogy megcsodálhassák Manófalvát. Az autóút végén, a lovardánál nagyon sok kocsi állt, egyszóval olyan nagy lett hirtelen a forgalom, hogy szerintem abból lett elege annak, aki ilyen barbár módon lerombolt mindent.”
A rombolás híre nemcsak a környéken élőket sokkolta, hanem az egész hazai közösséget, amely már megszerette a különleges installációt. Kánya Tamás elmondta, hogy a tettesek nem csak az épületeket és szobrokat, hanem a legapróbb díszletelemeket, a létrákat és a teraszokat is szétverték. Egyes darabokat tíz méterre talált meg összetörve. „És még egyszer megépíteni sem tudom. Megsemmisült. Rettenetesen szomorú vagyok!” – mondta.
A művész a közösségi oldalán is megosztotta fájdalmát. A posztokban részletesen leírta, milyen volt látni az évek alatt gondosan épített mesevilágot porig rombolva. Szavai mögött ott remegett a csalódottság, a düh, de leginkább a hihetetlen szomorúság. „Ez nem csupán egy installáció, ez egy kis univerzum volt, amit a saját kezemmel hoztam létre. Most az egész szertefoszlott” – írta.
Az eset nemcsak művészi szempontból volt tragikus, hanem pszichológiailag is: Kánya Tamásnak szembe kellett néznie azzal, hogy az alkotás, amibe annyi energiát és szeretetet fektetett, egyszerűen eltűnt. A gondolat, hogy újraépítse, egyelőre fel sem merült: a rombolás okozta lelki sérülés túl mély volt. A közönség és a média ugyan megdöbbenéssel és együttérzéssel reagált, de a tettes kiléte ismeretlen maradt.
A történet mögött azonban mélyebb társadalmi kérdések is felmerültek: mennyire lehet egy nyilvános természetben létrehozott műalkotás biztonságos? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a művészi szabadság, a látogatók kíváncsisága és a helyiek nyugalma között? Kánya Tamás szerint a növekvő látogatói forgalom egyértelműen hozzájárult a tragédiához. „Az emberi kíváncsiság és a figyelmetlenség sajnos romboló erővel bír” – fogalmazott.
A Manófalva története azonban nemcsak a rombolásról szólt. Bemutatta azt a különleges kapcsolatot is, ami a művész és a természet között kialakulhat. Minden apró házikó, minden moha és levél egy-egy gondolatot, érzést tükrözött. Az alkotás az elmúlt években inspirációt jelentett másoknak is: gyerekeknek, családoknak, turistáknak, akik ott sétálva megtapasztalhatták a természet és a fantázia találkozását.
Az eset után a helyiek is megszólaltak: többen elmondták, hogy bár értékelik a művészetet, a hirtelen megnövekedett tömeg problémát jelentett. A közlekedés nehézkessé vált, a parkolás kaotikussá, és néhányan féltek, hogy a környék „elveszti” a nyugalmát. Egyesek azonban sajnálták a rombolást, és úgy érezték, hogy az erőszakos cselekedet nem old meg semmit.
Kánya Tamás számára a legnehezebb az volt, hogy az installációt nem lehetett helyreállítani. „Ez a rombolás nem csupán fizikai, hanem lelki szinten is pusztított. Úgy érzem, egy darabomat, egy világomat törölték el” – vallotta. A művész azonban remélte, hogy a történet tanulság lehet: a művészet és a közönség kapcsolatát óvni kell, a természetes környezetben létrehozott alkotások pedig különösen sérülékenyek.
Manófalva esete így egyszerre lett szomorú történet a rombolásról, a művész fájdalmáról, a közösség reakciójáról és az emberi figyelmetlenségről. A mesevilág eltűnt, de a történet, amit maga után hagyott, tovább él az emlékekben, a fényképekben, a cikkekben és a szívekben, akik szerették és csodálták a kis manókat és házikókat a Duna-parton.
