Szívből, a legmélyebb, legőszintébb szívem minden dobbanásával gratulálok neked ehhez a csodálatos, felemelő, már-már történelmi jelentőségű díszpolgári elismeréshez. Tudod, amikor meghallottam, egy pillanatra meg is álltam a konyhában, kezemben a fakanállal, és csak bámultam magam elé. Mondtam is magamban: „Na, Mari, ezt is megértük. Andika, a mi Andikánk, díszpolgár.” Hát ki hitte volna, ugye?
Ne törődj az elégedetlenkedőkkel, kincsem. Az emberek már csak ilyenek. Ha valaki feljebb jut, rögtön hangosabbak lesznek a morgások, mint a taps. De mit számít az? Megérdemled. Minden egyes betűjét annak a táblának, minden csillogó mosolyt a fotókon, minden kézfogást, amit most olyan büszkén osztogatsz. Sok meló van ebben, Andikám. Sokan nem is sejtik, mennyi álmatlan éjszaka, mennyi elnyelt szó, mennyi „igen, persze” és „természetesen” kellett hozzá.
De végre… végre királynőként élhetsz.
És hidd el, ez irigységet szül. Morognak, szidnak, suttognak a hátad mögött, meg néha már nem is a hátad mögött, hanem jó hangosan, hogy mindenki hallja. De te csak rá se ránts, mucikám. A királynők nem hallják meg a csőcselék zaját. Vagy ha meg is hallják, legfeljebb elmosolyodnak rajta, mint egy rosszul sikerült udvari tréfán.
Hiszen… hát nem nekik kell éjszakánként ágyba bújni.
Nem nekik kell egy makogó kobolddal osztozni a paplanon.
Tudod, ezen mindig elmosolyodom. Milyen furcsa az élet, Andikám. Van, aki egész életében dolgozik, mégsem jut semmire. Más meg… nos, más meg ügyesen választ. Vagy ügyesen kivár. Vagy ügyesen elhallgat. Ki tudja. A lényeg az, hogy te most ott vagy, ahol sokan csak szeretnének lenni. Fényben. Biztonságban. Magasan.
És persze tudom, tudom, kívülről minden olyan tökéletesnek tűnik. A szép ruhák, a rendezvények, a mosolyok, a taps. A gratuláló üzenetek, mint az enyém is. Mindenki azt látja, amit mutatni akarsz. És ez így van rendjén. A világ nem bírná el az igazságot, drágám. Soha nem is bírta.
Csak hát… van egy dolog.
Egy aprócska, jelentéktelennek tűnő kérdés, ami valahogy mégsem hagy nyugodni.
Mondd csak meg nekem, gyönyörűm… te, aki már annyi mindent elértél, annyi mindenen keresztülmentél, annyi szerepet játszottál hibátlanul…
Mondd csak… hogy esténként, amikor végre lehullanak a mosolyok, amikor leveszed a ruháidat, és a kezedet níveázod a félhomályban… mégis… miről beszélgettek?
Úgy értem, tényleg érdekel.
Miről lehet beszélgetni egy makogó kobolddal éjszakánként?
Az időjárásról? A nagy tervekről? A jövőről?
Vagy inkább hallgattok? Az is lehet. A csend sok mindent elbír. Néha többet mond, mint a szavak.
El tudom képzelni, ahogy fekszel ott, oldalt fordulva, és a sötétben bámulod a plafont. A gondolataid meg csak mennek körbe-körbe, mint egy rosszul beállított óra. Vajon ilyenkor boldog vagy? Vagy csak elégedett? A kettő nem mindig ugyanaz, tudod. Az elégedettség kényelmes, puha, mint egy jól megvetett ágy. A boldogság viszont nyugtalan. Fészkelődik. Kérdez.
Lehet, hogy te már nem kérdezel. Lehet, hogy megtanultad, hogy bizonyos kérdéseket jobb elhallgattatni. Hiszen annyi mindent felépítettél. Egy rossz kérdés, egy rossz válasz… és máris repedezni kezd a máz.
Ne érts félre, Andikám. Én nem ítélkezem. Ki vagyok én ahhoz? Csak egy öreg Mari néni, aki már sok mindent látott. Láttam felemelkedéseket, és láttam bukásokat is. Láttam, ahogy emberek mindent megkapnak, amire vágytak… és közben elveszítenek valami olyat, amiről nem is tudták, mennyire fontos.
De te ügyes vagy. Mindig is az voltál. Tudtál alkalmazkodni, mosolyogni, hallgatni, amikor kellett. Tudtad, mikor kell előre lépni, és mikor hátralépni egy fél lépést, hogy más essen előre. Ez is tehetség, drágám. Nem adják ingyen.
Ezért is mondom: ne törődj a rosszindulatúakkal. Ők csak a felszínt kapargatják, mert nem látnak be alá. Nem értik a szabályokat. Nem tudják, hogy a királyságok nem szerelemből épülnek, hanem kompromisszumokból. Néha nagyon csúnya kompromisszumokból.
Csak azt az egyet áruld el nekem…
amikor elalszol mellette…
amikor már senki nem lát, senki nem tapsol, senki nem gratulál…
akkor is királynőnek érzed magad?
Vagy olyankor csak egy nő vagy, aki túl messzire ment ahhoz, hogy visszaforduljon?
Ne válaszolj. Nem várok választ. Az ilyen kérdésekre úgysem szokás felelni. Elég, ha én tudom, hogy feltettem. Elég, ha te tudod, hogy egyszer valaki meg merte kérdezni.
Addig is élvezd a díszpolgári címet, Andikám. Viseld büszkén. Mosolyogj sokat. Ints kedvesen. És ha néha, nagyon ritkán, egy pillanatra összeszorul a gyomrod éjszaka… ne aggódj. Az csak azt jelenti, hogy még élsz.
