Most kaptuk a megrendítő hírt Csomor Csilláról — egy olyan hírt, amelynek súlya talán csak azok számára érthető igazán, akik átélték már az életben azt a különös kettősséget, amikor a jelen ígéretesen ragyog, de a múlt még mindig ott húzza vissza az embert árnyékos mélységeibe. Bár Csomor Csilla idei éve sok szempontból csodálatosan indult, karrierje új lendületet kapott, és régi álma végre teljesült, a színésznő mégis nap mint nap küzd a fájdalmas emlékekkel, amelyek nem hagyják elhallgatni magukat. A jelen öröme és a múlt fájdalma egymás mellett él benne, és ez a kettősség teszi most különösen megindítóvá mindazt, amin keresztülmegy.
Aki ismeri őt, tudja, mennyire elkötelezett a művészet iránt, és mennyire fontos számára a következő generációk nevelése. Évek óta dédelgetett álma volt, hogy művészeti szakközépiskolában tanítson, hogy fiatal tehetségeket vezethessen a színpad felé, és átadhassa mindazt, amit hosszú pályafutása alatt megtanult. Idén ez végre valóra vált: megkapta a lehetőséget, taníthat, inspirálhat, alkothat, és minden oka meglenne arra, hogy boldog legyen. Mégis, a szíve mélyén ott maradt egy seb, amely nem akar begyógyulni.
Mert miközben a színésznő élete egyik legszebb szakmai időszakát éli, közben el kell viselnie azt a fájdalmat, amely talán életének legnehezebb éve után maradt benne. Tavaly ugyanis nemcsak az édesanyját veszítette el, hanem élete nagy szerelmét, egykori férjét is — két olyan embert, akik meghatározó szerepet játszottak az életében.
Az édesanyja hosszú évek óta betegséggel küzdött, ám a család mindvégig bízott abban, hogy a szeretet, a törődés és az orvosok segítsége átsegítheti őt a legnehezebb napokon is. Ám egy nap sztrókot kapott, és onnantól kezdve minden megváltozott. A színésznő ekkor kezdte meg azt a hatalmas lelki és fizikai küzdelmet, amely mindennapjait meghatározta.
„Fél évig volt kórházban, én pedig minden egyes reggel Budapestről indultam Jászberénybe, hogy mellette lehessek. Nem érdekelt, milyen korán kellett felkelnem, mennyire volt fárasztó a napi ingázás — tudtam, hogy ott kell lennem vele. Este pedig visszaindultam Budapestre, hogy másnap minden kezdődhessen elölről. Ez volt a napom ritmusa, a valóság, amit elfogadtam, mert úgy éreztem, nincs más választásom” — mesélte a Best magazinnak.
Amikor az édesanyját áthelyezték egy gondozási központba Jászfényszarura, a család igyekezett még jobban összefogni. Csilla és az édesapja felváltva látogatták őt, próbáltak erőt adni neki, miközben ők maguk is napról napra egyre fáradtabbnak érezték magukat — testben és lélekben egyaránt. Három hosszú évig tartott ez a küzdelem. Három évig reménykedtek, féltek, kapaszkodtak apró javulásokba, majd újra és újra összeomlottak a rossz hírek súlya alatt.
„Három évig küzdött… aztán elfáradt. Megértettem, hogy már nincs ereje tovább harcolni, de a szívem mégsem akarta elfogadni. A mai napig képtelen vagyok feldolgozni a halálát. Ha csak gondolok rá, potyognak a könnyeim.” – vallotta meg a színésznő.
És miközben az édesanyja elvesztése már önmagában is hatalmas fájdalmat okozott, a sors még egy csapást mért rá: tavaly elveszítette egykori férjét, élete nagy szerelmét is. Bár a kapcsolatuk már korábban véget ért, a kötelék közöttük soha nem szakadt meg teljesen. Volt valami különleges, megismételhetetlen kapocs, amely még az idő múlásával sem halványult el. Az élet néha külön utakra tereli az embereket, de ez nem jelenti azt, hogy a szeretet nyomtalanul eltűnik.
A szerelmük ugyanis sok küzdelemmel telt — szenvedéllyel, hullámokkal, magaslatokkal és mélységekkel. Nem volt könnyű kapcsolat, tele volt kihívásokkal, döntésekkel, vitákkal és újrakezdésekkel. És bár végül mindketten azt érezték, hogy külön folytatják az életüket, valami akkor is megmaradt: egy emlék, egy érzés, egy múlt, amelyet nem lehet kitörölni.
Amikor bekövetkezett a tragédia, Csilla mélyen megrendült. Nem számított rá, nem tudta felkészíteni magát erre a veszteségre. Az ember azt hinné, ha már nincs együtt valakivel, a halála kevésbé fáj — de ez nagy tévedés. Mert a szív nem így működik. Ami egyszer igaz volt, ami egyszer fontos volt, az mindig ott marad.
„Nem voltunk már együtt, amikor meghalt… de ez nem jelentette azt, hogy ne érintett volna mélyen. Megszomorított, összezavart, fájt. Egy részét a múltamnak veszítettem el vele, és ezzel újra szembe kellett néznem azzal, hogy az idő nem ad mindig lehetőséget a lezárásra.” – mondta a színésznő.
A gyász két különböző oldalról érte őt: az édesanyja lassú, fájdalmas elvesztése és egykori szerelmének hirtelen, váratlan halála egyszerre terhelte meg a lelkét. Ezek a veszteségek nemcsak szomorúságot hoztak, hanem egyfajta ürességet is, amelyet nagyon nehéz betölteni, még akkor is, ha az ember élete más területeken éppen felfelé ível.
Éppen ezért a mostani sikerek, örömök és új lehetőségek — bármennyire is fontosak — néha mégis halványabbnak tűnnek számára. Mert minden új napban ott van egy kis árnyék. Mert minden boldog pillanat mögött ott húzódik a múlt egy darabja, amely újra és újra felbukkan.
De Csomor Csilla mégis megy tovább. Tanít, inspirál, jelen van. És bár a gyász még elkíséri, bár vannak napok, amikor egy apró gondolat is könnyeket csal a szemébe, tudja, hogy az élet bizonyos ajándékokat akkor ad, amikor már azt hinnénk, nincs több erőnk. És talán éppen a tanítás, a fiatalok közelsége, a művészetbe vetett hit segíti őt abban, hogy lassan, lépésről lépésre megbékéljen a múlttal.
Ezért is olyan különösen megindító mindaz, ami most vele történik. A fény és az árnyék egyszerre vannak jelen az életében — és ebből a kettősségből születik meg az a hihetetlen erő, amely a színésznőt mindig is jellemezte.
A története pedig mindannyiunk számára emlékeztető: az élet sokszor éppen akkor próbára tesz, amikor azt hinnénk, végre fellélegezhetünk… de mindig van bennünk több erő, mint gondolnánk.
