A kisbaba, puha kék takaróba burkolózva, nyugodtan szuszogott Julia karjaiban, apró orrát összeszorítva néha megmozgatta a testét. A nővér felajánlotta, hogy kikíséri, de Julia elutasította, bár a szülés után még mindig gyenge volt.
„Minden rendben, megcsinálom egyedül” – motyogta, miközben szorosabban magához szorította fiát, ujjai között a telefonját tapogatta.
Öt hosszú napig várta a kórházból való kijövetelt, képzeletében újra meg újra lejátszva, hogyan fogadja Artem a kisbabát. Elképzelte a pillanatot, amikor férje örömtől ragyogó szemmel öleli magához őt és a gyermeket.
Julia elővette a telefont. A képernyőn egy üzenet villant fel: „Már indultam. Ne menj ki nélkülem!” A szája mosolyra húzódott – Artem mindig szeretett meglepetéseket okozni. Talán ma is valami különlegeset tervezett.
A takaróban Nikita apró teste megmozdult, csettintett a szájával. Julia óvatosan félrehúzta a takarót, hogy lássa a kis arcot, és egy pillanatra minden feszültség elillant. „Mindjárt jön apu, kicsim” – suttogta, és megigazította a takarót.
De a telefon újra rezegni kezdett. Egy új üzenet jelent meg: „Változás történt. Várom a DNS-tesztet, különben nincs értelme találkoznunk.”
Julia többször elolvasta a szöveget, szemei előtt a betűk elmosódtak, mintha gúnyolódnának rajta.
– Artem? – suttogta rekedten, az üres folyosóra fordulva.
A telefon csörgött. Férje neve világított a kijelzőn. Reszkető ujjaival fogadta a hívást.
– Mit jelent ez? – hangja szokatlanul éles volt, a fájdalom és a kétségbeesés keveredett benne.
– Yulia, ne drámaizz, rendben? – szólt Artem nyugodtan, mintha bevásárlólistát beszélne meg. – Csak biztos akarok lenni.
– Miben? – Yulia belül érezte, ahogy minden összeomlik. Nikita sírni kezdett, érzékelve az anyja feszültségét.
– Hogy ez a gyerek tényleg az enyém – válaszolta Artem türelmesen. – Annyi év próbálkozás után… te is érted.
– Komolyan? – hangja dühtől remegett. – Ez a te fiad, a fenébe is!
– Tudod, hova dughatod a paranoiádat? – sziszegte, forró könnyek gördültek arcán. – Anya elvisz minket Nikitával. Többé nem akarlak látni.
– Ne butaságokat beszélj – mondta Artem, nyugodtan. – Gondold át.
Letette a telefont. Nikita teljes erőből sírt. Julia felkapta, ringatta, nyugtató szavakat suttogott, de belül minden robbanásig feszült.
Rémülten hívta az édesanyját:
– Anya, gyere értünk, kérlek – mondta, remegő hangon. – Artyom… nem jön.
Húsz perc múlva egy ismerős autó állt meg. Anyja kezében kék lufik.
– Hol van Artyom? – kérdezte azonnal, miközben Julia a babát szorította.
– Később elmondom, anya. Menjünk haza.
A telefon újra rezegett. „Gondold át jól, Yulia. Ez mindannyiunk számára fontos…” Julia kikapcsolta.
Estére Nikita végre elaludt a nagymama régi kiságyában. Julia a konyhában ült, kezében a mentateás csészével, és a nap üzenetei még mindig a szeme előtt lebegtek.
– Hét év… – suttogta. – Hét évig reménykedtünk…
Anyja sóhajtott:
– Talán csak megijedt a felelősségtől…
– DNS-teszt, anya! – fakadt ki Julia. – Mintha megcsaltam volna!
A tavalyi év emlékei újra előjöttek: az orvos hideg szavai, a remény szinte teljes hiánya, és Artem váratlan nyugalmával való reakciója. A nehézségek, veszekedések és sérelmek ellenére ő mindig a támasza volt.
De most… a hír a DNS-tesztről mindent megváltoztatott.
– Ti… biztosan nem próbáltátok meg a donoros lehetőségeket? – kérdezte anyja.
– Anya! – kiáltott fel Julia. – Ez az én és Artyom gyermeke! Csoda! És most…
Aznap este Artem megjelent, virágot nyújtott, de Julia elfordult.
– Igazad van – kezdte. – Azonnal bíznom kellett volna benned… de megijesztettek a történetek. Féltem… hogy olyan leszek, mint mások.
– És akkor? – válaszolta Yulia halkan, minden hangja fájdalomtól terhes. – Összehasonlítani engem idegenekkel?
– Nem, nem így gondoltam. Szeretlek, Nikitát is. Ez a teszt nem változtat semmin – mondta Artem.
– De igen – remegett a hangja. – Már mindent megváltoztatott. Most már csak idő kérdése, hogy eldöntsem, érdemes-e folytatni.
Julia tudta: nincs visszaút. A bizalom örökre megtört.
